Kis Ádám Phelps

Reggel fél hét. A hajnali evés után csak kb. két órát tudtam aludni. Szemem csíknyi, nem akar nyílni. Bősz sírás a kiságy felől. Apuka feltápászkodik és mellém teszi piciny ivadékunk. Cumi a szájba, cumi kiköp. Megölelem, megpuszilom, magamhoz szorítom. Megint a hasa fájna? Bősz ordítás a válasz. Jó- gondolom- ilyenkor legjobb a dupla has. Hasra fektetni a hason. Súlyánál fogva a pocikó megnyomódik, könnyebben távoznak a fránya gázok. Hasrafektetés, ringatás. A válasz persze bősz ordítás. Vissza az első pozícióba. Semmilyen ringatás nem használ. Függőlegesbe helyezem. Ilyenkor meg szokott kicsit lepődni, és kicsit vesz levegőt is, a feje kevésbé lesz paprikavörös. Ez sem használ, csak átmenetileg.
Apuka látja, hogy csík a szemem. Még nem vagyok magamnál. Átviszi a kis Ádámot a szomszéd szobába, hogy megnyugtassa. Pár pillanat, és még mindig bőgve visszajönnek. Jön a kérdés a tipikus intonációval, ami néha annyira irritál: nem lehet, hogy éhes? Ne viccelj, most evett.- Csak azért gondolom,- mondja apuka- mert a mellkasomra tettem, és egy lendületes karmozdulattal a mellemnél termett, és elkezdte nyalogatni, meg cuppogni!
Hát, tényleg éhes volt. Azóta folyton eszik ma. Biztos megint fejlődési ugrásos napok következnek. Ádám olyan rohamléptekkel halad, mindjár eléri a négy kilót is!