(Régi történés, papírról csak most kerül fel.)
A minap a munkamorálról, a munkahelyünkről beszélgettünk a férjemmel. Hét előtt tíz perccel volt, és ő még otthoni ruhában békésen mosogatott (ez utóbbit nem bántam). Nyolcra kellett Fehérvárról Dunaújvárosba érnie. Kevés esélye volt pontosnak lenni, de nem bántotta. Figyelmeztetésemre csak annyit vetett oda: nálunk nem olyan szigorú a munkamorál. Elég, ha nyolc és fél kilenc között beérsz.
Hű, gondoltam. Az én munkaidőm pontosan hajnalban indul- mostanság öt körül-, és késő estig tart, kb. fél tizenegyig. És ha éjszaka behívnak, el kell mennem.
-Ja!- mondja erre ő.- És a főnököd kopasz, köpcös emberke. Igen szigorú, ordít, ha valami nem tetszik.
Ez is igaz. Te(l)jes mellbedobás után és az esti pótlás után is sokszor felhördül,- Höööö!- mély, elégedetlen hangon, ahogy a kocsmában szokás- Mér' vetted el a korsóm, te ******!
